egy káosz. mondanom kell?
mindig azt csinálom amit nem szeretek. és arra vágyom amit nem kéne. belefutok egy olyan nem kívánt dologba ami idegesít és dühít. rosszul cselekszem és utálok így tenni.
azt akarok hogy vége legyen. hogy letudjam és búcsút intsek. és mit teszek? egyre jobban gabalyodok bele.
annyira súlyosan hogy megfojt.
hogy sikítanék mert nem kapok levegőt.
emlékekbe is bele lehet fulladni ám. könnyebben mint gondolnánk.
akik ezekben élnek ugyan boldog vakok és sosem fognak számítani az elmúlásra.
én a tanácstalan, bizalmatlan, minden eshetőséget vizslató fajta vagyok.
csak annyira nehéz elfogadni akármit is.
ahogy ülök egy üres szobában. a lehúzott ágyon. és kinyitom a kongó szekrényt. körbenézek a csupasz falakon. kioltom a hosszabbító világító fényét. és meglocsolom a rothadó virágokat. utána leoltom a lámpát és lefekszem a poros padlóra. egy idegen vagyok aki birtokot háborít.
és nem értem magam miért lovagolok még mindig ezen.
talán csak ez kellett, egy végső leírás. mert ettől jobb lesz.
az életem meg holnaptól. sokkal jobban fogom érezni magam.
most nem határoztam el semmit.
most nem kell semmi segédeszköz és segédkéz sem.
most nem lesz örömnap sem pirossal kiemelendő nap.
most csak úgy jött ahogy talán mindig is tette.
most a csak azért is nincs benne.
és ez az ami miatt véghez fogom vinni
mert utálom az előítéleteket. utálom a rossz tulajdonságaim, és hogy egyszerűbb legyen a mondat: utálom a tulajdonságaimat.
most nem fogok megváltozni. majd segítenek és formálnak.
mert mindenki egy kis szardarabka, ami mikor forró a legkönnyebb gyúrkázni.
gyertek bosszantsatok. ígérem nem leszek nyugodt. és ha kell én is ugyanakkorát fogok vágni.
nem a fájdalomért. hanem az érzésért, hogy én is tettem valamit a szartársadalomért.