gyerekoromban édesapám gyakrabban vitt étterembe mint azt az alkalmak megkívánták és amennyire a pénztárcája engedte volna.
ez lehet szeretet.
igyekszem nem rongyrázásnak felfogni.
mindenesetre tegnap pár olyan ember kimutatta foga fehérebbik felét kedves kis családi körömből akiről nem is hittem, hogy egyáltalán létezik olyan.
mindig rá kell jönnöm, hogy egyedül vagyok még a családom közvetlen közelében is?
bezárkózottabban mint valaha.
és ezek után még csak gondolni se merjenek arra, hogy vajon miért nem beszél.
azt hiszem megvolt mindenkinek az utolsó esélye.
én egy ideje már nem is kaptam.
és éjjel forgolódásom közben épp hogy csak nem a falon húzgálom a napokat.
de most elhatároztam hogy pont nem fog érdekelni ki mennyire tart csöndesnek. az elmúlt pár napban követtem el az utolsó hibám ami a mesélésben merült ki.
ipszilon meghúzott egy újabb szíjat.
egész messze el tud menni néha. 
de ő már látta a határokat.
nem úgy mint egyesek.
bizonyára örülök ha még valaki érdeklődik irántam.
és ezt még magasabbról szarom le kit érdekelek és kit nem.
sosem leszek egyedül csak ezt senki nem fogja fel.
sajnálom.