Orvosnak

Olyan céltalannak érzem magam, mint még soha. mintha az egész fejem tartalmát kikaparta volna, és most azon gondolkodik, kinek ültesse be. szegény célok nélkül hül valami műanyag kutyaszaros dobozban! az idő pedig megöregítette és darabjaira szedte, amiket elvesztett út közben. és mikor végre talál egy testet az Orvos, rájön, hogy semmire nem használható már. azért lettem pihepuha ágyak "dísze", hogy egy idő után a működtetőm az utca koszában landoljon és a dögevők martaléka legyen. az emlékeim. mert bizony csak ezt sajnálnám. az emlékeim, amik egy kutya tápcsatornájába kényszerülnek megemésztődni. behunyom a szemem, és semmi. ezt hívják teljes ürességnek? ki gondolt bele, ha az emlékek nincsenek, élet sincs. nem a félelem, ami letaglóz, ha eddig is boldogultam, jól leszek. több éve már, hogy gondolkodó szervem szándékozza pótolni, hiába. nem a testem, a lelkem nem fogadja el, mert untalan az emlékeim után sír, miközben tudja, soha nem kapom vissza. nem tudjuk milyen döntés volt, lehetséges ezért kell a pót, hogy kiderüljön. és a felismerés későn rúg hasba: van célom, amit senki nem tud, hogy jó vagy sem.
az Orvos nem örül neki.

az írás mondanivalója nem kívánta a befejezést.
a Véget.