Furcsán könnyű volt kimondani azokat a szavakat. furcsán érzéketlenséggel töltött el a felismerés, hogy nem úgy van, és nem akarom visszavonni, vagy megmásítani.
érdeklődéssel hallgattam azt, hogy az érzelmes emberek mint mi, akik tudnak szeretni, mennyivel gazdagabb világban élnek, mint azok akik teljesen érzéketlenek, érzelemmentesek. érdekelt az is, hogy az ilyen pár mikor fog a másikra unni és kinek fog jobban fájni, vagy kiben fog több pozitív/negatív érzelemet kelteni ez a lépés.
Beláttam azt a tényt, hogy egy darabig még elmehet ez így, de mégis meddig vagyunk hajlandóak kínozni magunkat?
Csöndben észrevételeztem, hogy egy olyan kapcsolatból, ami alig nyújt valami jót, ugyanis csak egy oldalú, hamar ki kell lépni, hiszen minek is gyötörjem magam? Még azt is észrevettem, hogy ha így folytatom, olyan leszek mint az anyám, aki azon mártírkodik hogy az öcsém ne úgy nőjjön fel mint én, és ezért kényszerül ezzel a gyökérrel lenni. 
Ugyan engem nem bántanak, se szóban, se fizikailag. Ugyan nem zsarolnak, nincs köztünk olyan kötelék, mint egy gyerek. Ugyan fiatalok vagyunk és akármi kihozható lenne belőle, de én mit csináljak, ha egyoldalú az egész dolog és nem szeretnek?
köszönöm Pötyi, Sző,Cilla