mert túúrkáltam a háttértáramban és emlékeztem.
az elmúlt évekre, mikor a férfiak határozták meg minden lépésem.
elég szomorú.
én, aki független, erős nő akartam lenni.
aki nem ugrabugrál szorosabbnál szorosabban szorító karokba..
aki beleszart abba, hogy mit gondol más, kivel és hogyan, mit csinál.
aki nem félt kimondani a saját döntéseit.
hogy mára ki lett ez az anita fogalmam sincs.
de ezekkel csak a legszebb álmaiban találkozik.
őszintén.
nem akartam olyan nő lenni, aki a földön bőg, hogy ne lépjen ki az élete az ajtón.
vagy legalábbis nem 19-20 évesen.
mert ugye ebben a korban egy nőt sem vesznek el feleségül.
és hogy az ilyen kijelentés mit indít el bennem?
ha csatolnék woodkid zenét, megmutatnám mindenkinek, hogy faszság.
ha nem csatolok akkor leszokok a szentimentalitás határainak feszegetéséről..