annyira átszoktam a töcsájdíra, hogy képes vagyok a már elsötétedett  ájped kijelzőjét is kitartóan bámulni az ujjammal a home gombon....
és még ezután sem tűnik fel, hogy talán be kéne írni a jelkódot...

vettem egy sampont. női sampont.

a boltban még tök finom illata volt. megmostam a hajam.

inkább elajándékozom mert pasisampon szaga van.

vagyis ilyen szagú volt egy közelebbről megismert hímem haja.

megfogadtam ezerszer, hogy nem nézek ppl-t.
de akkoris csesszemeg magát a laptop, hogy a legizgalmasabb résznél melegedik túl.
szánalmasvagyok.

úgy fel tudom húzni magam, hogy utána újraélem életem zuhanását a mélybe.

újra és újra. és újra.

van egy doboz, amihez már ha csak hozzáérek, a sírás kerülget.
előszeretettel nyitogatom mostanában.

azt mondják nincsenek véletlenek.
lehetséges.

betegen méginkább értékelhetetlen az alice csodaországban.
nyilván a rajzfilm.
egy timburton filmet sosem illetnék ezzel a szóval.

elég idegesítő egy nappal lecsúszni a dm dobozról.

pár napja folyamatosan ez megy.
nem, nem unom még.
nem is tudnám megunni.

ha hátat fordítok valakinek már csak az lep meg ha nem szúr hátba.

csodás napok jönnek.

egyszer eljutok ide.

életem nagy hibái közé tartozik, hogy nem mentem Bastillera nyáron.
így mindig mikor hallgatom őket bűntudat és nyárhiány ébred bennem.
szar.